Növényi ornamentika
A Kislexikon című sorozat Népi díszítőművészet szakrális jelentései című az Ősi Gyökér 2009/1. sz. megjelent cikkből vett, magyar népművészet címnél szereplő hosszabb bevezető után jutunk ide:
Amire érdemes kitérni, az a növényi ornamentika, amely a művészetnek évezredekig archetipikus eleme volt. A növényhez hasonlóan, amely maga is egy műalkotás, a növényi elemekből álló motívumok egységes ornamentummá komponálása önmagában is élő, alkotó folyamat, szabad formálódás, s szemlélője számára a jelentés is úgy bomlik ki, mint ahogy egy növény nő: élettel telik meg, teremtődik. Az ornamentika maga is szimbólum: ebben az értelemben nem a díszítésről szól, hanem a folytonosságról, hiszen fizikai és szellemi értelemben egyaránt a kultúra folyamatosságát biztosította. A növényi ornamentika a szakralitás érvényesítésére, az ősi világ, a paradicsomi állapotok harmóniájában való feloldódásra áhítozó törekvést jelzi, ébren tartja a természethez való kapcsolódás, a természeti rend velünk született igényét és lehetőségét.
A növényi ornamentika legfontosabb motívumai és kompozíciói az ókori közel-kelet bronzkori civilizációiban jöttek létre a Földanya termékenységét, tehát a növénytermesztés eredményességét, avagy a növényként, faként is ábrázolt istennő áldását célzó mágikus-kultikus szereppel. A magyar kultúra egyik megőrzője volt ennek a régi hagyománynak. Hoppál Mihály az ornamentika történeti folyamatosságát is bizonyította a honfoglalás kori tarsolylemezek "indás-palmettás" stílusával, életfamotívumaival, az övveretek, szíjvégek virágmotívumaival. A stilizált növényi elemekből összetett alapkompozíció rendszerint egy biztonságot adó tőből (szívből, virágkorsóból) kiinduló, ritmikusan hullámzó, szabadon kanyargó indára épül, ennek hajlataiból nőnek ki apró szárakon, szimmetrikusan a levelek, virágok, amelyek mindig felfelé néznek, a lehajlás ugyanis az elmúlást jelképezné.
A leggyakoribb, különösen régi, ősi hiedelmekre visszavezethető növényi díszítőelem az életfa, amely az élet folyamatosságára, a termékenység által biztosított örök megújulásra irányítja a figyelmet.
- Folytatást lásd ott, valamint tulipán.
Növény állatok szájában, madarak csőrében
Pap Gábor régi előadásaiban visszatérő téma, hogy madarak és emlősök szájában mit keres növény. A hivatalosságot gúnyolja, mely csak addig jutott el, hogy "eszegeti."
Dúcz László Szent madarunk a Turul című tanulmányában erre azt írja, hogy termékeny:
Egy dunántúli spanyolozott mintán a szarvas (bár bika) "elmondja", hogy ő termékeny (termő ág áll ki a szájából a Nap hatására, ami az Úr idézője, de a termékenységet a madár közvetíti (a csőréből szintén virágzó, termő ág bújik elő). A kép nem feltétlenül biológiai megtermékenyítést, hanem – akár – szellemit is idézhet, de kifejezheti azt is, hogy az apa (a hím ivarú szarvas) az Úr vagy Atya közvetítője, hiszen annak akaratából termékeny.
A szekszárdi múzeumban őrzött mángorló rajzán a hal – aki nő – "elmondja", hogy termékeny, hiszen szájában virágot tart. Ez a termékenység azonban a "Holdsarlóvá" hajolt nő és virág fölött álló Nap hatására válik valóra.
...
A két alak egymásba karolása a házasságot jelzi (egymásba olvadás). Ez a testi kapcsolat termékeny, hiszen a nő kezében ott a virág, amelyből a termés lesz. De a termékenység, az Atya ajándéka, annak küldötte, a madár útján jut el a házas- vagy jegyespárhoz. A madárról népművészeink ma ezt mondják:
"Sem nem kicsi, sem nem nagy, éppen akkora, amekkora az eget a Földdel összeköti." Ezzel tökéletesen elmondják szerepét, ami a kapcsolattartás Isten és ember között. Természetesen a bemutatott képek csak példák és nem egyediek. Bármennyit találhatunk belőlük.
Úgy is mondhatjuk, hogy a teremtés hangján (az Úr Igéjét terjesztve) szólalnak meg a jelképállatok, a lélek hangján. A madár = magyar azonossága az isteni út vállalása tekintetében ismét megmutatja a küldetésünk. A szakrális királyság magyar eredete kapcsán is volt erről szó.